Ez az írás a Dunával való kapcsolatomat mutatja be évtizedekre, vagy inkább élethosszig visszamenőleg. A bejegyzést jelenleg is szerkesztem. Érdemes később is visszatérni, újraolvasni.
Dunai kutatásaim a távoli múltban kezdődtek. A 90-es évek legelején készült fényképen a fajszi kompnál állunk a bátyámmal.
Ezen a frissebb, 2022-es fotón pedig Visegrád alatt kajakozok a saját hajómmal. A háttérben a Salamon-torony látszik.
A kenutúra
Valamikor 2009 körül a barátaimmal részt vettem egy komolyabb Duna-túrán. Esztergomtól eveztünk egészen Mohácsig. A tíznapos túrán három napig táboroztunk Madocsán, ahol a helyiek vendégszeretetét élveztük, buliztunk és tábortüzek mellett beszélgettünk.
Ez a kb. 260 km-es út egy igencsak átfogó keresztmetszeti képet adott nekem Magyarországról, a Dunáról és a Duna-menti településekről, az azokat lakó emberekről.
Budapest
Ekkoriban Budapesten éltem, és a túra változást hozott az életembe: az egyetemi óráim előtt és után hosszú, nyugodt kenuzásokkal töltődtem fel.
Egyetemistaként két nagyobb árvízben önkénteskedtem. Csak az egyiknek volt köze a Dunához. 2006-ban Visegrádot védtük meg az áradástól, ahol a helyi lakossággal homokzsákoltam együtt napokon át.
Majd 2010-ben (megszakítva a vizsgaidőszakomat) Borsodba mentem, hogy az ott élő embereknek segítsek. Szerencsénkre ez a falu is megmenekült.
Paks
Amikor diplomát szereztem, pontosan ötven helyre küldtem el az önéletrajzom. Akkoriban úgy gondoltam, hogy vidéken szeretnék élni. A legelső visszajelzések Mosonmagyaróvárról, Székesfehérvárról és Paksról érkeztek vissza. Az országot jól ismertem, így Mosonmagyaróvár és Paks lelkesített fel igazán.
Az első, paksi interjú nagyon jól sikerült. Egy nyári nap érkeztem meg oda, és a mediterrán hangulatú vízparti városról azonnal eszembe jutott a két évvel korábbi Duna-túra. Itt is megálltunk azon a nyáron. Ezután három évig éltem és dolgoztam Pakson. Itt kezdtem el felnőtt fejjel dunai életet élni: strandolni, bográcsozni, hajózni a vízen.
A Paksnál levonuló árvizeket – helyi lakosként – végignéztem, végigfotóztam, és az egyik nagyobb áradásban egy napon át ismét homokzsákoltam.
A nagy múltú Néprajzi Látóhatár című folyóirat 2013/1. Krízis, katasztrófa, válság című számának címlapfotóját én adtam. Paks korzóján, a Gesztenyesoron készítettem a képet.
2019-ben Paks delegációjával a bajor testvérvárosban jártam, ahol egy csoportos fotókiállítás keretében állítottam ki a városunkhoz kapcsolódó fotóimat. Erről itt találnak beszámolót: http://tanacsadomuhely.hu/beszamolo/2019/12/16/muveszeti-kiallitas-nemetorszagban/
A városi lap többször is közölte print és online felületein a fényképeimet.
Ezekben az években kezdtem el cikkeket, blogposztokat írni a tudományos elismerésekkel is büszkélkedő Dunai Szigetek Blognak. Írásaim a környék és a Duna helytörténetével, illetve a vízparti élet lehetőségeivel foglalkoztak, a dunai (szabad-)strandolást népszerűsítették.
Tolna
Közelebb költöztem Szekszárdhoz. A megyeszékhely egy jobb, alternatív univerzumban össze van kötve a Dunával (mint régen). A holtágak és Gemenc új minőséget jelentett az életemben.
A Duna nem csak a vizet jelenti. Jelenti az összes árteret, a fokokat, az ártereken is túlnyúló erdőségeket, szántókat, falvakat, talán még a Mecseket is. Szinte minden szabadidőmet a természetben töltöttem. Beszereztem és elolvastam a kapcsolódó helytörténeti munkákat, a környékről készült fotóalbumokat, monográfiákat, tanulmányköteteket. Megismertem a római kor limes-rendszerét, az élővilágot és valamelyest a néprajzot is.
Azt hiszem, nagyon jól összekapcsolódtunk, a Duna meg én. A barátaimnak, ismerőseimnek és más vendégeknek szívesen mutattam meg mindazt, amit egy évtized alatt megtudtam és megismertem. Passautól a Kopácsi rétig ismerem valamelyest a folyót.
Időközben, természetesen, meditációim is a kültérbe kerültek át. A Gemenc nem kiépített erdő. Ha az ember beveszi magát a sűrűjébe, garantáltan egyedül lesz. Hosszú órákat töltöttem teljes csendben odabent, miközben a csodáit figyeltem. Ahogyan hullanak a fák magjai az égből, a szarvasbőgés, a partközelbe kiúszó balinok mind gazdagították az életem.
Ahogy a fenti fotón is látszik, a Duna és Gemenc (ahogy egyébként a Balaton és más vizeink, tájaink sem) nem csak a nyári napsütésben létezik. Amikor ez a kép készült, épp befejeztem a munkát, és kiszaladtam a Holt-Sióhoz, hogy kiszellőztessem a fejem. Vidrákkal, szarvasokkal találkoztam itt.
Nagyon szerettem pszichológus lenni ezen a tájon, pedig Tolna megye nehéz kenyér egy ilyen foglalkozással. Az egy évtized alatt szinte végig képzésekre jártam, amire rengeteg pénzem és időm ment el. Ma ezektől a hajnali 4-es ébredésektől és a hosszú buszutaktól is vagyok az, aki.
Budapest
Most újra Budapesten élek és dolgozom.
Amikor csak tehetem, meglátogatom a Dunát. Közelebb lakom hozzá, mint bármikor korábban.
Schell Gergely
pszichológus, családterapeuta