A csoporttagoktól tanulok a legtöbbet. Tíz-tizenöt ember tapasztalatával leszek gazdagabb, ha másokkal együtt meditálok, mintha csak egymagamban gyakorolnék. A zárókörben elhangzó mondatok azok, amiket egy mindfulness-tankönyv megírásához fel lehetne használni.

tréning tréner paks szekszárd tolna szervezetfejlesztés szervezetfejlesztő pszichológus

A sétáló meditáció során két dologra figyelünk: a légzésünkre és a lépésünkre. Hogyan áramlik be és ki a levegő, és hogyan érintkezik a talpunk a talajjal. Nagyjából ennyi. Ha bármi más történik, például gondolkodni kezdünk, akkor megállunk, és elkezdjük megfigyelni azt, hogy „nahát, elkezdtem gondolkodni”. Ilyenkor praktikus mondogatni magunknak, hogy „gondolkodás, gondolkodás, gondolkodás (történik éppen)”, amíg finoman újra visszatérünk a légzésünk megfigyeléséhez. Akkor újra elindulunk.

A workshop végén mindig lehetőséget biztosítok arra, hogy mindenki szóljon néhány mondatot a saját tapasztalatáról. Arról, hogy egyáltalán hogy érezte magát. Ez a zárókör. Vannak, akik addig soha nem tapasztalat szabadság-érzésről számolnak be:

Fantasztikus érzés volt, amikor rájöttem, hogy bármikor megállhatok. Hogy elfogadhatom és elismerhetem, hogy most gondolkodom vagy épp aggodalmaskodom. Hogy ez nem baj, csak ez történik, úgyhogy akkor ezzel dolgozom tovább. Ez a kudarcnak egy új, hasznosítható formája, amit eddig nem ismertem.

Ilyesmiket szoktak mondani. És tényleg ez történik. Ez az, ami számomra a meditáció lényegét jelenti, és úgy nevezem, hogy a valóság radikális elfogadása. Nem kell többé egymáshoz igazítanunk a valóság tényeit, belső és külső világunkat értelmes történetté egészíteni, nem kell folyamatosan megfelelnünk szigorú mércéinknek. Mivel sehonnan nem megyünk sehova, mivel minden egyes lépés megérkezés, ezért tökéletesen megfelel az is, ha csak állunk, és várjuk, hogy elcsendesedjen a gondolkodás.

A zenben van egy mondás: sok jégből sok víz lesz. Nagyon szeretem ezt a mondást, mert arra világít rá, hogy a meditáció egy tapasztalati tanulás, ahol a kudarc érték. Minél többször kell megállnom a sétáló meditációm közben, annál több munkát végezhetek el magamon és a világon. Sok jégből sok víz lesz: minél több illúzióm van, minél nehezebb megfigyelni a tudattartalmak áramlását, annál mélyebb-magasabb belátásra jutok. Persze nem kell vágyakoznunk a sok jégre. Van belőle elég mindannyiunknak.

Ha megértem, hogy a mindfulness meditáció értelme a valóság radikális elfogadása, nem pedig „a tudat kiüresítése”, meg „harmóniába kerülés az univerzummal” – tehát, hogy nincs cél, illetve maga a gyakorlás a cél is –, akkor rátaláltam a szabadságra. Az emberek boldogok, amikor lassan sétálnak az erdőben, a fű érinti a talpukat, cirógatja bokájukat, a szél simogatja karjukat, és a nap melegíti az arcukat. Tudom, mert látni szoktam rajtuk, és el is mondják a workshop végén.

Vélemény, hozzászólás?