Az utóbbi években a pszichológiát népszerűsítő cikkekben közkedvelt téma lett a narcizmus. Ennek több oka is van: egyrészt többet tudunk a személyiség zavarairól (sok szakember szerint “egyre több” a személyiségzavarral élő ember, miközben a diagnosztika is fejlődik), másrészt a bántalmazás, családon belüli erőszak kapcsán egyre nyíltabban merünk beszélni az azt részben megalapozó mentális zavarokról.

Röviden: a népszerűsítő irodalomban a narcizmus mint szakkifejezés a személyiségzavarok és a párkapcsolati erőszak kapcsán szokott előfordulni.

Emiatt meglepetést szokott okozni a klienseimnek, amikor egy-egy esetben megemlítem a narcizmust mint személyiségvonást. Mindannyiunkban van nárcisztikus összetevő, ami önmagában nem jelent patológiás működést. Például az úgynevezett ősbizalom, amivel gyerekként kilépünk az anyai világból a nem anyai világba, részben átfedésben áll a normál narcizmussal. Mind a kisgyerekkornak, mind a kamaszkornak fontos része az, hogy önmagunkat felnagyítjuk. Ideális esetben a felnövekvő gyermeket olyan szülők tükrözik vissza saját magának, akik segítenek neki egy kb. reális észlelt ént rögzíteni önmagában. Segítenek neki az “önszeretet” jól használni.

A legtöbben nem egy zenmester nyugodt kedélyével megyünk el egy állásinterjúra vagy randira sem, hanem előtte “felszívjuk” magunkat, és a jó oldalunkat igyekszünk aktiváltan tartani, előtérbe tolni. Mindannyian érdeklődünk valamennyire önmagunk iránt (képesek vagyunk érzelmi energiával fordulni saját magunk felé), és mindannyian képesek vagyunk átélni legalább olykor-olykor nagyszerűségünket.

Ez egyfajta szeretetérzés önmagunk felé, aminek a felerősödése megvéd bennünket a nehéz helyzetekben.

A patológia akkor alakul ki, mondják a szerzők, ha kisgyerekkorban a szülők nem vagy nem jól tanítják meg a gyereknek, hogyan kell ezt a szeretetet önmagunkról mások felé fordítani. Azt lehet mondani, hogy a narcizmusunk egy eszköz, amit jól (jókor) és rosszul (rosszkor) is tudunk használni.

Az én munkámban például egy szakítás vagy válás kapcsán kerülhet elő a narcizmus szó. Hiszen amikor elhagynak bennünket, azt éljük meg, hogy “kudarcot vallunk”, hogy nem szeretnek minket. (Azaz narcisztikus sérülést szenvedünk el.) A szeretet energiája, amit “a másik” felé sugároztunk, visszakerül önmagunkra, és azon kezdünk el gondolkodni, hogy jók (szerethetőek) vagyunk-e, vagy rosszak. Mivel a nárcizmus szót a klienseim többsége a személyiségzavarok és a párkapcsolati erőszak kapcsán ismeri, könnyen azt hihetik (és hiszik is néha), hogy arról beszélek nekik, betegek vagy bántalmazóak volnának. Természetesen ilyenkor mindig alaposan elmagyarázom a fentieket, és ezzel a dolog a helyére is kerül.

Schell Gergely
tanácsadó szakpszichológus*

*Nem klinikai szakemberként írok a témáról, ezért az itt leírtak inkább általános, köznyelvi értelemben értendőek.

Vélemény, hozzászólás?