Milyen eszközökre van szükségünk a meditációhoz? Gyakori kérdés, és ahhoz szoktunk hozzá, hogy egy új hobbi, szokás, rítus bevezetésekor – jó fogyasztó módjára – megvásároljuk annak eszközkészletét. Ha futni szeretnénk, futócipőt és okoskarkötőt veszünk. Aki meditálni szeretne, általában ugyanígy a külsőségek, eszközök iránt mutat érdeklődést.

Ami egyébként egész hasznos technika, nem véletlenül cselekszünk így. Az anyagi befektetés segíti az elköteleződésünket, az adott tevékenységhez kapcsolódó “uniformis” felöltése pedig a külvilág számára is megmutatja új identitásunkat. Látványosságokra épülő jelenkorunkban pedig azonnal szeretnénk megmutatni mindenkinek, hogy ma is vagyunk, ma is érdekesek vagyunk, és képesek vagyunk a megújulásra. Tartjuk a tempót.

A meditációt árusító vállalkozók, guruk, tanítók, szakemberek is gyakran sugallják azt, hogy a valahova tartozásunkat érdemes kifejezni ruhákkal, tárgyakkal, eszközökkel, esetleg magasztosságot kifejező arckifejezés és testtartás felvételével.

Talán azt a legfontosabb tudnunk, hogy a meditációhoz nem szükséges semmilyen segédeszköz. Hosszan lehetne erről írni különféle nézőpontok (pl. vallási, pszichológiai, mindfulness stb.) alapján, de ebbe most nem szeretnék mélyebben belemenni.

Bármilyen (nem-)cselekvésünk lehet meditáció, így akár azt is mondhatnánk, hogy a legfontosabb segédeszközünk a wok és a fakanál, vagy egy néhány méter hosszú ösvény. A legkönnyebben megérthető és elsajátítható, fenntartható meditációs gyakorlat (a végtelenszámú közül – ahány féle cselekvés, annyiféle meditáció) az ülőmeditáció, és igen jól dokumentált a zazen, a zen ülőmeditációja. Egy-két relatíve rövid szútra, Buddha-tanítás foglalja össze, mit kell csinálni, és aki így cselekszik, könnyen kerül meditatív (tudat-)állapotba. A látványos ülőpózok, mint amilyen a lótuszülés és annak származékai tulajdonképpen jógapózok, amiket azért fejlesztettek ki, hogy a a hosszú ideig tartó meditációkat a személy sokáig bírja. Ne zsibbadjon el, ne fájjon, ne ferdüljön el a gerince. Ne feledjünk, hogy évtizedeket is tölthetünk meditációval, ami a testre mindenképpen hatást gyakorol. A másik oldala pedig az a testtartás-kérdésnek, hogy egy méltóságot és koncentrációt kifejező testtartás segít a figyelmet is összpontosítani. Nem keletkeznek bonyolult testi ingerek.

Az ülőmeditációt egy széken is lehet csinálni. Itt fontos megjegyezni, hogy a széket általában rosszul használjuk, mert anatómiai szempontból káros hátradőlni. Túlterhelődik tőle a gerincoszlop keresztcsonti része, görnyedt testtartás alakul ki és így tovább. Ha stresszesebbek vagyunk, és ki nem az manapság, az izompólyák, izmok megfeszülnek, torzítják a gerinc állását. Ideális esetben a szék ülőrészének elején ülünk, úgynevezett egyiptomi testtartásban. Ez máris egy jógapóz, ami hosszú időn keresztül lehetővé teszi az egyhelyben ülést.

A hindu-buddhista kultúrában a földön ülés terjedt el (de biztosak lehetünk benne, hogy Jézus is a földön ült, amikor az olaj- és fügefák árnyékában beszélgetett tanítványaival), és a földön a legkönnyebben úgy tudunk ülni, ha fenekünket kissé alátámasztjuk egy keményebb párnával. Ez a meditációs párna. Tehát ez nem egy trón, nem a tetejére ülünk fel, és még csak nem is a lótuszülés kivitelezése a célja. Csak annyi, hogy a gerincünk ne rogyjék meg ülés közben, hanem egyenes legyen, aminek tetején ott csücsül a fejünk kissé leszegett állal. Ilyenkor a gerinc egyenes, összeköti a földet és az eget.

A kereszténység korai évszázadaiban egy térdelő, valamelyest a magzatpózra hasonlító imádkozó vagy meditáló testtartás terjedt el, aminek a szimbolikáját, eredetét ebben a blogposztban nem értelmezzük. Ennek a leboruló testtartásnak a hosszúidejű fenntartására alkalmas póz a térdelés oly módon, hogy fenekünk alá kis sámlit, nem túl szerencsés szóval imazsámolyt helyezünk. A testünk súlya így a sámlira kerül, miközben gerincünk egyenes lehet, kezeink pedig a térdünkön vagy ölünkben nyugodhatnak.

Amikor meditációt végzünk, gyakran 20-25 perceket ülünk egy helyben. Ha elvonuláson veszünk részt, ott napi 5-6 órákat is meditálhatunk ülve. Emiatt hasznos, ha a meditációs terem vagy mi magunk rendelkezünk ilyen segédeszközökkel. Vannak, akik úgy érzik, hogy ez felesleges kényelemfokozás, mások még az ülőpárnás meditációval való gyakorlást is aszkézisnak élik meg. Ezek állandó kérdések a meditációval kapcsolatban. Annyi biztos, hogy ezekkel az eszközökkel évezredek óta gyakorolnak fenntarthatóan.

Mielőtt elszaladnánk meditációs párnát vagy imazsámolyt venni, fontoljuk meg, nem elég-e egy széken ülve figyelnünk a légzésünket és a tudatunkat? Nem elég-e egy jógaszőnyegen hanyatt feküdnünk? Nem elég-e egyenesen állnunk napi néhány perc erejéig, amíg becsekkolunk magunkba? Nem elég-e a saját kulturális környezetünk, saját hitünk és vallásunk, saját ruhánk? Végső soron nem arról szól-e a meditáció, hogy saját magunkkal akarunk találkozni, és saját magunkká akarunk válni? Vagy úgy állni, ülni az Isten elé, ahogyan vagyunk, maszk- és sallangmentesen.

Schell Gergely
pszichológus

Vélemény, hozzászólás?