George Lowenstein 1994-ben, a The Psychology of Curiosity (A kíváncsiság pszichológiája) címmel megjelent, áttörést hozó cikkében leírja a kíváncsiságról alkotott “információs rés” elméletét. Azt mondja, hogy a kíváncsiság az a hiányzérzet, amit akkor tapasztalunk meg, ha egy ismereteinkben lévő hézagot beazonosítunk és figyelünk rá.
 

Lényeges ebben a látásmódban, hogy az ismeretek vagy a tudatosság egy bizonyos szintje szükséges ahhoz, hogy kíváncsivá váljunk. Nem vagyunk kíváncsiak olyasmire, aminek nem vagyunk a tudatában, vagy nem tudunk róla semmit. Azt írja: egy téma iránti kíváncsiság felébresztésében szükséges lehet, hogy egy kis vizet öntsünk a kútba – álljunk elő vonzó információval, hogy az emberek érdeklődése felébredjen, és így kíváncsibbá váljanak.

 

Egyre több kutató mondja, hogy a kíváncsiság és az ismeretszerzés együtt növekednek — minél többet tudunk, annál többet akarunk megtudni.
(Idézet Brené Brown: Bátraké az erő című könyvéből.)

Sokszor eszembe jutnak a Brené Brown által leírtak a kiszáradt kútról. Az érdeklődésnek sokféle fokozata van: sok ember érdeklődése addig terjed például a fizikával kapcsolatban, hogy még éppen nem kapcsolja el a rádiót, ha néhány percig egy fizikai áttörésről beszélgetnek a hírek után. Másokat egész nap a hajt tudásszomj egy vagy több témával kapcsolatban, megint másokat egyáltalán nem hajt, mégis kutatásokat folytatnak, mert ez a munkájuk.

A környezeti neveléssel, természetismerettel kapcsolatban is igaz a kiszáradt kút elmélete. Ahhoz, hogy a kútból inni tudjunk, a kiszáradt kutat egy kis víz beöntésével el (vagy újra) kell indítani. Persze az egész inkább a kíváncsiságról szól, nem a természet ismeretéről. Mi pszichológusok például folyton azt halljuk a kliensek egy részétől, hogy “én nem hiszek a pszichológiában”, miközben egyszerűen csak nincs vele tapasztalatuk.

Amikor ma a természetben sétáltam, örültem neki, hogy új helyen járva is tudom, hol halászik a jégmadár. Egy perc sem telt el ezután, és megpillantottam egyet. Sokan egyáltalán nem látták még ezt a lenyűgöző élőlényt, én szinte minden nap találkozom vele, mert egyre inkább érdekel, mire és hogyan kell figyelni. Pedig egyáltalán nincs bennem semmi különleges. Sokan mondják, hogy egyáltalán nem olvasnak könyvet, vagy ami még rosszabb, hogy miért is olvasnának könyvet a digitális készülékek korában – így aztán nem lapozgatnak szórakozásból határozókat, nem nézegetnek természetfotó-albumokat. Miközben egyébként egy csomó mást csinálnak, amitől sikeresek az úgynevezett életben. Nem szeretném megítélni őket ezért, csak elmondani, hogy rengeteget veszítenek. A jégmadár gyönyörű. Gyönyörű, ahogy repül, ahogy él, és ahogy apró halat visz a csőrében a víz felszíne felett egy-két arasznyival, nyílegyenesen repülve.

Elég egy-két részinformáció, és a folyótól távolodva reménykedni kezdek: hamarosan talán őszi kikericset fogok látni. Épp most nyílik, talán amott, a magas fű között találok néhány tövet. Néhány lépéssel később halvány rózsaszín derengést látok. Nem lépek át fölöttük, elnézegetem a szép kis virágokat.

Régen sokszor gondoltam arra, hogy szeretnék tanítani. Szeretnék vizet önteni a kutakba, mert nagyszerű dolog egy kicsit otthon lenni a természetben. Ma ritkán jut eszembe a tanítás, de szívesen mutatom meg másoknak, hogyan kell meglátni a jégmadarat, és milyen a virágzó kikerics az őszi réteken. Részben erről is szólnak az olyan programok, mint a jövőheti Digitális Detox séta. Ehhez persze szükség van 10 bátor jelentkezőre.
Schell Gergely

Vélemény, hozzászólás?