Életem első jazz koncertjén gimnazistaként vettem részt. Pannonhalmán különös jelentősége volt a világ és a monostor találkozásának, a kultúra így természetesen áramlott bentről kifelé és kintről befelé. Máig emlékszem, mennyire lenyűgözött akkor a Balázs Elemér Group fellépése, és azonnal megvolt az a bizonyos kattanás. A zenészek baromi jól érezték magukat, a tanárok és a diákok egy része látványosan együtt lélegzett a zenekarral, én meg először láttam közelről, hogy néz ki a jazz a valóságban.

Az osztályfőnökünk akkor azt mondta, szerinte minden hasonló fellépésre menjünk el, amíg tehetjük (valójában csak a koncerttérnek berendezett tornateremig kellett lecsattogni a bőrpapucsainkban), mert később még komoly pénzekért is “csak a kakasülőn kapunk majd helyet”. Szóval úgy alakult, hogy elmentem néhány fellépésre, és végül valamelyest rajta maradtam ezeken a kulturális programokon.

Ma este Balázs Elemér a trió felállással lépett fel (Balázs Elemér, Balázs József és Lakatos Peczek Krisztián), fúvósokon pedig a Rolling Stones turnék szaxofonosa, Keith Richards és Mick Jagger szerzőtársa, Tim Ries játszott velük. Nagyon szeretem a group felállás finom, lírai dalait, úgyhogy kicsit izgultam, vajon milyen élmény lesz a triót hallani.

A program jazz sztenderdekből és Stones-feldolgozásokból állt. A gyors, vibráló darabok közben értettem meg, miért is mondják, hogy a zene kommunikáció: egy ponton intenzíven megéltem az összekapcsolódást a zenészekkel meg a közönséggel, és nem csak a ritmusok, de a beléjük pakolt fizikai teljesítmény érzete is megjelent a testemben. Azt hiszem, korábban nem éltem át hasonlót, és valószínűleg ezelőtt nem is állt még rá készen az idegrendszerem, vagy nem tudtam, mire is kellene figyelni. Valószínűleg kell valamennyi zenei és élettapasztalat ahhoz, hogy valóban, mélységében át tudjuk érezni a zenét.

Egy szépívű, hibátlan koncertet hallottam, és a Mixát nagyon jól tudja, hogyan kell ezt hallhatóvá tenni a közönség számára.

Schell Gergely

Vélemény, hozzászólás?