Post-metalra futni éjjelente euforizáló érzés. Ez a mondat jutott eszembe, amikor elindultam iamyank (gitár), Mohácsi Matyi (basszus) és Kocsis Máté (dobok) koncertjére, azaz az All Machines Will Fail első fellépésére. Amióta felkerült az And We című EP a Spotifyra, ezt indítom el a kocogáshoz. A mély lüktetések, a lírai lassú és a dübörgő gyors részek váltakozása olyan többletet ad a város éjszakai fényeihez, ami miatt az elsők között vettem jegyet az előadásra.

A lemezt mindenki meghallgathatja akár itt is:

Vagy itt:

A “lassú, rituális és hangos” felvétel után egy ugyanilyen, talán kicsit lassabb, rituálisabb és hangosabb koncertre készültem. Az elmúlt pandémiás években nem sok élő fellépésen jártam, ezért még izgatottabb voltam. A Turbina is új helynek számít, nekem talán kevésbé szimpatikus intenzív facebookos marketinggel. A csilivili reklámanyagokhoz képest nagyon szimpatikus, underground hely, aminek jól áll a bejáratban is gomolygó füstköd meg a zenekar iránt érdeklődő hipszter közönség. Az előzenét játszó Templedrake zenei zajkísérlete nekem egyszerre volt érdekes és túlzás, ami szerintem egész jó hatás egy ilyen projekttől.

Nagyon kíváncsi voltam, mit okoz majd bennem a csütörtök esti metal. Azzal a várakozással álltam az első sorban, hogy valamilyen módon átmos, megtisztít majd a zene, és talán elsimulnak az utóbbi hónapok, évek görbületei. Az első szám alatti kortárs tánc-performansz hasonló érzéseket keltett bennem, mint az előzenekar (érdekes, túlzás), de bátor és menő dolognak tartom, hogy ebben a formában ezt megcsinálták a színpadon. Egyfajta meg- vagy újjászületés-élményt adott rákapcsolódni a táncos mozgására, és ezután már csak a zenére figyeltem.

Az egyes számok építkezése (lassú, gyors, lassú, gyors stb.) kiszámíthatósága nem unalmat, hanem

biztonságot adott. Ebben érzem leginkább az All Machines Will Fail terápiás hatását, na meg abban, hogy mind a lassú repetitív gitárok, mind a hangos dübörgés ősélményeket idéz meg bennünk, amelyekre rákapcsolódva talán feldolgozhatóak azok az ősi és későbbi traumák, amelyek komplex emléknyomait a faj- és egyedfejlődési katasztrófák, krízisek hagyják bennünk. Valahol a műsor felénél vettem észre, hogy a tudatom teljesen beszűkült a zene világára, és a kétharmada körül eredtek el a könnyeim. Ezen a ponton olyan mély és intenzív hangok szólaltak meg, hogy az egész terem gyönyörűen zengett tőle, és ezt a földrengésszerű rezgést a testemben is éreztem. A megtapasztalt szúró fájdalmak mögött a régóta hordozott, testmemóriában tárolt feszültség felszabadulását éltem meg.

Az utolsó számoknál még vártam, hátha újra áthullámzik rajtam az ősóceán, de mély érzelmeket már nem éltem át. Az járt a fejemben, hogy mennyire fontos ilyen zenét létrehozni, és mennyire szeretnék nyáron valahol az erdő mélyén, a csillagos ég alatt bólogatni ugyanerre a hangversenyre.

Azok közé tartozom, akik “a kicsi szép” filozófiájában hisznek. Ez szomorúvá is tesz, mert a koncertélmény egyértelműen azt üzente: a zenekar hamar sokak kedvence lesz. Lám-lám, most én is posztot írok róla, hogy még többekhez eljusson a hírük. Megérdemlik, nagyon jó volt.

Fotó és szöveg:
Schell Gergely 

Vélemény, hozzászólás?