A segítségnyújtás pszichológiája címmel nyitottam meg ezt a konferenciát Budapesten. A Magyar Kurír alábbi cikkét változtatás nélkül tükrözöm a saját honlapomra.

Actio Radius – konferencia társadalmi problémákról fiataloknak

2016. április 9. szombat 21:15

Actio Radius címmel szervezett konferenciát a Magyar Schönstatt Családon belül működő Erős Fiatalokért Egyesület Budapesten, a Tamás Alajos Közösségi Házban. A konferencia többek között a szegénység, hajléktalanság és migráció kérdését állította a középpontba.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Actio Radius, latin kifejezés, magyar jelentése hatósugár. Azt a maximális távolságot jelöli, amit egy jármű a rendelkezésére álló üzemanyaggal meg tud tenni – áll a konferenciát hirdető honlapon. A szervezők, Ther István, Angyal Ádám, Kiss Ádám és Ther Tamás, főként műszaki értelmiségiekként, arra a problémára szerették volna fölhívni a figyelmet, hogy miként lehet a sokszor napi rutinba süllyedt hétköznapokban megtalálni a segítségnyújtás és a számunkra idegen valósághoz való közeledés módját. Mert idő hiányában gyakran megfeledkezünk azokról, akik mellett talán nap mint nap elmegyünk az utcán, akiknek arca azonban sokszor felidéződik bennünk.

„Maga a fogalom számunkra azt jelenti, hogy hol vannak a határaink, meddig tudunk, és meddig akarunk elmenni egy szociális probléma feltárásában, a társadalmi felelősségvállalásban, hogy segíteni tudjunk a körülöttünk szociális nehézségekkel élő embereknek” – olvasható az Ars Boni online folyóirat interjújában. Olyan előadókat hívtak tehát az egynapos rendezvényre, akik a segítő foglalkozások valamelyik területén dolgoznak, így a konferencián előadott Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Közép-Magyarországi régióvezetője, de Forrai Tamás jezsuita provinciális is beszámolt a tavaly nyári menekültválság során szerezett tapasztalatairól. A szervezők célja az volt – ahogyan erre a konferencia elején Ther István, az Actio Radius alapötletét megfogalmazó, egyébként villamosmérnök végzettséggel rendelkező szervező felhívta a figyelmet –, hogy az adott társadalmi problémákat végiggondolva azokhoz egészségesebb viszonyulást lehessen kialakítani, és a talán sokunkat érintő feszültségekre ezekkel a problémákkal kapcsolatban választ találhassunk.


Az előadók prezentációin keresztül a résztvevők nemcsak egy-egy szociális területre láthattak rá, mint amilyen a telepi gyerekek felzárkóztatásának céljával az Élményakadémián keresztül megvalósult Tőlünk Nektek Projekt, hanem azzal a kérdéssel is szembesülhettek, hogy önkéntesként, illetve segítőként hol húzódnak a segítségnyújtás határai, milyen reális kihívásokra lehet számítani, és hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt az önmagunkra fordított, és a másoknak adott idő között.

Ez utóbbi kérdésre a konferencia nyitóelőadásában Schell Gergely Titusz pszichológus, pár- és családterapeuta kereste a választ A segítségnyújtás pszichológiai háttere címmel.

Kiindulópontja egy bíboros személyes története volt, aki egy hosszú nap után, esti imádságában az Úrra bízta az egyházmegyét, elengedve és átadva Istennek éjjelre saját felelősségét. Ezzel annak fontosságára kívánta felhívni a figyelmet, hogy a sokszor magunkkal szembeni kegyetlenség, a túlzott elvárások és a pályakezdők gyakorlatlansága kiégéshez és a motiváció teljes elvesztéséhez vezethet. Előadásában arra mutatott rá, miképpen lehetünk jó segítők. Ennek kapcsán kiemelte az önismereti csoportok fontosságát, amelyek segíthetnek a személyes határok és igények tisztázásában, illetve a segítségnyújtás motivációinak a feltárásában is. Amint elmondta, gyakori az olyan embereknek a különböző társadalmi munkákban való részvétele, akik számára a segítségnyújtás már nem az adott emberről szól, hanem sokkal inkább függőségként jelenik meg, amely így eltereli a figyelmet a személy valós érzéseiről. Mégis, lehetőség van a hamis motivációk egyfajta megtisztítására – mutatott rá az előadó –, hogy a belső szükséglet kielégítése helyett a másik ember felé tudjunk fordulni.


Schell Gergely Titusz a segítségnyújtás motivációinak feltérképezése után a segítségnyújtásban szerzett traumakezelésről beszélt olyan fogalmak mentén, mint a másodlagos traumatizálás, a behelyettesítő trauma, illetve az együttérzési kimerülés. Az első fogalom a trauma újraátélésére vonatkozik a segítségnyújtó szempontjából: ahogyan kifejtette, maguk a segítők is érintődnek a traumák által azokon keresztül, akikkel konkrétan megtörténik a trauma, így például álmodnak az elmesélt képekkel. A szenvedés ily módon nyomot hagy a lelkünkön: a mi szenvedésünkké válik, amely konkrét betegségeket hozhat elő a segítő életében – fogalmazott.

A behelyettesítő trauma is hasonlóképpen a segítő együttérzésére vonatkozik, ám Schell Gergely Titusz rámutatott, hogy az érzelmi érintődést nem lehet soha elkerülni, természetes velejárója az emberek közötti kapcsolatoknak. Mindazonáltal hangsúlyozta, hogy elengedhetetlen az érintettség tudatosítása, és egy személyes gyakorlat bevezetése, ami által a segítségnyújtásban szerzett tapasztalatok feldolgozhatóvá válnak, és elkerülhetővé válik az együttérzési kimerülés.


Előadása végén egy ún. öngondozási tervet (self-care plan) osztott meg a jelenlévőkkel, amelynek lényege, hogy segíti a személyt egy saját magára vonatkozó, a sportot, a társas kapcsolatokat és relaxációt is magába foglaló mindennapi időbeosztás és terv kialakításában. Mindez pedig azt szolgálja, hogy belátva egyéni korlátainkat, érdemi módon tudjunk jelen lenni mások számára.

A konferencia második előadója Forrai Tamás jezsuita szerzetes volt, aki a vízen járás bibliai történetéből kiindulva próbálta megközelíteni a 2015-ös menekültválság során szerzett tapasztalatokat.


Elsőként azt a kérdést tette fel, hogy „mi Jézus hívása?” Hogyan lehet meghallani ezt a hívást, ami a konkrét segítségnyújtásban és feladatvállalásban fejeződik ki? Az előadás arra fókuszált Forrai Tamás kérdésein keresztül, hogy mi történik akkor, amikor megtapasztaljuk azt, hogy hallunk valamit, hogy valami hatással van ránk, ami új kihívás elé állít? Mi motiválja Pétert, hogy kimenjen a vízre, hogy saját komfortzónájából kilépjen?

Továbbá: Hogyan tekintünk a fájó és nyomorúságos világra? Ki a szenvedő személy számunkra? Mikor válunk érintetté a másik ember által? Meddig mehet ez? Mi mellett megyünk el közömbösen és mi mellett nem?

A jezsuita provinciális ezen kérdések mentén világított rá arra, hogy a tavaly nyári menekültválság során mi történt Magyarországon: ahogyan fogalmazott, a saját félelmünkből táplálkozó közömbösségünk kapott nyílt sebet, amely arra mutat rá, hogy nem mehetünk el a szenvedők mellett.


Mindazonáltal összegezve az eseményeket rámutatott arra is, hogy ez a hirtelen jövő trauma, ami a társadalmat érte, zavart, káoszt okozott, de megjelent a nagyfokú civil segíteni akarás is. A sok, különböző látás- és beszédmód, az egymás mellett elmenő politikai szólamok azonban megnehezítették a tisztánlátást és a feladatok végzését is. Jezsuitaként arra törekedtek, hogy megtalálják azt a sajátos módot, ahogyan be tudnak kapcsolódni a már meglévő szervezetek munkájába, illetve hogy saját rendi karizmájuk szerint tudjanak hiányt pótolni tevékenységükkel. Forrai Tamás a nehézségek között említette azt is, hogy az egyházak hallgattak a kérdésben, nem adtak egyértelmű támpontot a menekültekhez való viszonnyal kapcsolatban, illetve néhány esetben egymással ellentétes vélemények hangzottak el. Szomorúságának adott hangot akkor, amikor a katolikus társadalmi tanítás dokumentumára hivatkozva azt tapasztalta, hogy nem ismerjük azt, holott világos és egyértelmű útmutatást ad az elvándorlók és menekültek befogadásának kérdésében is.

A KTT-vel összhangban a jezsuita szerzetes elmondta, hogy bekapcsolódtak a bicskei menekülttáborban élő menekültekkel való foglalkozásba, illetve a Fóti Gyermekközpontban is jelen vannak és segíteni próbálják a magyar oktatásba bekapcsolódott fiatalokat is nyelvoktatással és az európai kultúra megismertetésével. Előadásának végén Forrai Tamás kiemelte, hogy a korábbi integráció, amely nagy részben asszimiláció volt, nem működőképes minta többé. Az integráció új módjának megtalálására van szükség, amely a dialóguson alapul, hiszen nem támaszthatunk irreális elvárásokat a más vallású menekültekkel szemben. A jezsuita válaszadás a menekültkérdésre a péteri tapasztalatból indul ki, aki a belső érintettség hatására lép ki a bárkából, elhagyva annak biztonságát, hogy párbeszédbe léphessen és így közeledjen Jézushoz.


Morva Emília a hajléktalanságot állította előadásának középpontjába, rámutatva arra, hogy a hajléktalanság sok esetben nehezen megközelíthető fogalom, hiszen a köztudatban nincsenek benne mindazok, akik Magyarország szegényebb megyéiben élnek elhagyatottan, infrastruktúra és kapcsolati háló nélkül, nyomorúságos körülmények között. A hajléktalanság rejtett arcairól pedig szintén nem hallunk sokat, olyan emberekről, akik munkába járnak mindennap, de nincs otthonuk, így szállókon keresnek menedéket maguknak.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa elmondta, hogy a fedélnélküliség nem fejezi ki teljesen azt az összetett problémahalmazt, amivel a hajléktan emberek küzdenek, hiszen leginkább az otthon és ezáltal a kapcsolatok hiánya az, ami meghatározza a hajléktalan emberek életállapotát. Morva Emília beszélt arról is, hogy sok esetben a társas kapcsolatok hiánya mögött egy eredendő „gyökértelenség” áll, hiszen az utcán élő emberek nagy része soha nem élt családban, nem látott maga előtt pozitív példákat, így a munkára való ösztönzés is nagyon lassan válik sikeressé, ha eljut odáig valaki. A hajléktalanok az erejüket veszítik el – fogalmazott, nincs senki, akiért fel tudnának állni, éppen ezért a segítők feladata óriási. Ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy önkénteseknek és a hajléktalanszolgálatot ellátóknak oda kell hajolniuk az elesettek felé, csak alázattal lehet közelíteni egy-egy emberhez, hiszen nem elég az élelem és a ruha megosztása, a mindennapi szükségletek kielégítése: a peremre szorultaknak mindig az az ember kell, aki éppen odalép hozzájuk. Ezért bátorította a jelenlévőket, hogy ne féljenek belépni egy-egy ilyen kapcsolatba, kiemelve, hogy mindig közösségben vagyunk. „Magunkat kell adni neki! El kell hitetni, hogy van célja az életének! Nem lehet megúszni bevonódás nélkül!” – hangsúlyozta az előadó.


Szécsi Erik Gazdagság és szegénység a telepeken címmel beszélt az Élményakadémia keretein belül 6 éve működő Tőlünk Nektek Projektről, amelynek célja a telepen élő gyermekek felzárkóztatása és integrálása, fejlesztése közösségi élményeken és tanuláson keresztül. Előadása elején Horváth Krisztián, egy telepen felnőtt fiatal szemszögéből mutatta be mindazokat a nehézségeket, amelyeken egy telepi gyerek átmegy, kezdve a szegregációtól a lakhatás nehézségén át a tanulási lehetőségek elveszítéséig, illetve a családi minták és példaképek hiányáig.

Szécsi Erik ennek mentén a Tőlünk Nektek Projektről elmondta, céljuk az volt, hogy a másokon való segítés és önkéntesség gyakorlatával mozdítsák meg a telepen élő, főként cigány fiatalokat. Ennek értelmében a kidolgozott projekt során olyan programokat szerveznek, amelyekben a gyerekek saját maguk kapnak lehetőséget arra, hogy egy-egy időszakra kidolgozzanak egy tervet, amely valamiképpen saját környezetük megváltoztatására irányul, és amelyért felelősséget kell vállalniuk. A mögöttük álló csapat a keretet adja meg mindehhez, felkészítve őket a közös munkára játékokkal, élmény- és drámapedagógiával, expedícióval, zeneterápiával és kézműves foglalkozásokkal.


A program során olyan ifi-trénereket is kiképeznek, akik a telepi gyerekek közül kerülnek ki, és akik kortársaikat tudják vezetni. Ennek eredményeképpen a Miskolc közelében élő telepi gyerekek önállóan szerveznek közösségi bringaszolgálatot, zenetanulást, illetve más társadalmi munkát is végeznek.

Migléczi Nóra a szegénység témakörében a Családok Átmeneti Otthonáról beszélt, vázolva azon családok helyzetét, akikkel foglalkoznak, segítve őket a társadalmi beilleszkedésben, az egymás közötti kapcsolatok ápolásában, a háztartási munkák elvégzésében, azok megtanításában, a gyerekek képességeinek és készségeinek fejlesztésében, a munkavállalásban és pénzkezelésben.


A délelőtti szekció utolsó előadását Szűcs Balázs tartotta, aki a Kárpát-medencében lévő gyermekotthonokban élő fiatalok sorsáról, és különösen a 18 évesekkel való kapcsolattartásról számolt be. Mint elmondta, különösen az ő sorsuk válik nehézzé és sok esetben kilátástalanná, amikor elhagyják az otthont, és nincs semmi kezükben. Az ő számukra hoznak létre egy intézetet, ahol elsajátíthatják azokat a képességeket, amelyek az életben való eligazodáshoz szükségesek. Szűcs Balázs beszélt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lelkészeként eltöltött időszakáról is, amikor táborokat szervezett 600 gyereknek 200 egyetemista bevonásával. Kiemelte azt a kezdeményezésüket, amely során az István, a király rockoperát tanították be, és amelynek Csíkszeredában is lesz augusztus 20-án egy bemutatója.

Szűcs Balázs a legfontosabbnak a falak lebontását tartotta cigányok és magyarok között, a párbeszédet a segítők és rászorultak között, amely megnyit bennünket egymás felé.


Az Actio Radius keretében a délután folyamán különböző szervezetek tartottak műhelyprogramokat, így a résztvevők megismerhették a Józsefvárosi Önkormányzat Lélek-Programjának működését, a Cseppkő Gyermekotthont, a BAGázs Közhasznú Egyesületet, valamint a Menedék Migránsokat Segítő Egyesületet.

Fotó: Lambert Attila

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír

Vélemény, hozzászólás?